Sólyom-Tóth Tamás vagyok, írásom idején frissen (egészen pontosan 08.13-án, Szlovéniában, Kobala térségben) végzett A- vizsgás.

Aki elolvassa írásom, talán kedvet kap, netán át is segíti a hasonló nehézségeken, amikkel én is megbirkóztam. Azt csak Kata és Lóri tudja, miért engem kértek meg e bejegyzés megírására, vélhetően ők is látták a fejlődést, amit ez idő alatt (bő 4 hónap) éreztem, tapasztaltam. Hogyan váltam görcsös, darabos, hirtelen mozgású ernyőt használó növendékből jóval kevésbé görcsössé (na, azt még nem írom, hogy oldottá :)). Közhely a „magamat győztem le”, de tény, hogy a jelentkező félelmeken már nagyrészt felülkerekedtem…

A siklóernyőzés elkezdésével kapcsolatban számos motivációt tudok elő szedni, a fő ok még magam előtt is rejtély 🙂 Nem mennék bele mély fejtegetésekbe, talán az egyik (felszínes) hajtóerő az volt, hogy az alapra nyugalmas életem, munkám mellett pár éve érezni kezdtem, hiányzik valami kalandos, esetleg némiképp kockázatos tevékenység, és mélyen belül tudtam, hogy ez az. Érdekes felmérés lehetne a foglalkozások jellege szerinti megoszlás, vélhetően egy adótanácsadó, vagy könyvelő inkább megy el repülni, mint egy oroszlánszelídítő… Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam már bő 10 éve is téma volt a „de jó lenne siklóernyőzni”, egész egyszerűen megmaradt a „majd egyszer” szintjén. Alapra nem vagyok egy magasságot kedvelő ember (ennek ellenére néha sziklát, gyakrabban műfalat mászok), a zugligeti libegőn anno rendesen kapaszkodtam, és repülőn sem érzem komfortosan magam… mindezen tények ugye nem a siklóernyőzés mellett szólnak. Az elhatározás mozaikokból állt össze, erősödött, aztán „éppen” kaptam egy kuponos emailt, és próbaképpen – messze nem teljes eltökéltséggel – próbálgattam a jelentkezést, de már késő volt, visszajeleztek, hogy nincs mese, jelentkeztem 2 napos betekintőre a „fAirPlay siklóernyős iskolába”. Visszatekintve, jó időben és jó helyen történt mindez, Katával, Lórival a magam „alkatához” passzoló párost találtam. Mind szakmailag, mind emberileg csak jókat tudok róluk mondani, és nemcsak én osztom e véleményt. Magam is emberekkel foglalkozom, de le a kalappal a türelmük, hozzáállásuk előtt.

Idővel azt kezdtem érezni, a tanfolyam egyfajta önismereti tréningként is működik. Nem tagadom, mind időbeosztásban, mind fizikálisan, lelkileg is megterhelő (próbára tevő 🙂 ) volt, de magam mögött látva ezt az időszakot, úgy gondolom, minden szempontból megérte. Arra is ki kell térnem, hogy friss, pár hetes párkapcsolattal vágtam bele, természetesen a majd „minden hétvége tanfolyam” időbeosztás erre is hatással volt, és nem pozitív jelleggel 🙂  (nem mellékesen, túléltük, együtt vagyunk).

Amit elkezdek, szeretem befejezni, a „szándékfeszültség” addig dolgozik bennem, míg pontot nem teszek „az ügy végére”. Tény, hogy a 4 hónap során többször (legalább 3szor) volt olyan alkalom, mikor komolyan fontolgattam, hogy abbahagyom, aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy átlendültem (elstartoltam 🙂 ) ezeken.

Az első repülés, az első magasstart, az első lejtőzés, az első rádiós segédlet nélküli repülés, az első „mini-táv”….  Egy-két emlékezetes élményt megosztanék az olvasóval –

Eger mellett Fedémesen volt a 2. oktatási alkalom – a nap végén Lóri jelezte, hogy baktassunk fel a dombtetőre – mint később kiderült, nem tudatosult benne, hogy 2. naposként, talán fél méteres magasságú, domb alján tett elemelések után korai lehet ez még nekem – ő a „felkészültséget” nézte 🙂 Gondoltam, „itt ez a szokás”, ha bevállalta az ember, akkor kihátrálni több mint gyávaság. Ha jól emlékszem, igen-igen paráztam, de elstartoltam , és hipp hopp a lábam alatt volt vagy 80m, máig fel tudom idézni a látványt,  az addig nem tapasztalt érzést, adrenalin löketet, ami aztán egész estig dolgozott bennem….  Azonnal megtapasztaltam, hogy más a gyakorlat, mint az elmélet.
Kapaszkodtam, lógtam rendesen a hevederekben, és nagyon örültem, mikor nem túl elegánsan fenékre érkeztem….

Maradandó élményeim közé tartozik, mikor Piliscséven kisdombozásnál leszállóként előttünk állt egy egész mező, nekem mégis sikerült az egyetlen fekvő tehén komfortzónáján belül földet érni – egész pontosan a hátára csapódott az ernyő – aki látta, jót mulatott.

Az Újlaki starthelyes első magasstart nem sikerült fényesen, van, akit a magas izgalmi szint facilitál, összeszedetté tesz, engem ellenben debilizál, mi több, dezorientálttá tett. Elemelkedés után sikerült egyből betenni magam a fák, bokrok közé. Hiába nyugtatott Lóri az „egyszer mindenki befázik” szlogennel, a következő nap mélyponton voltam, olyannyira, hogy azt fontolgattam, ha a következő is „befázás” lesz, abbahagyom. 2 napra rá aztán ugyanott összejött az első magasstart, majd a második is. Itt volt az a pont, amikor valami olyat éreztem, hogy „beelőztem magamnak” – belegondolva, mit is csinálok, ahhoz képest az óvatos, nagyrészt igen kontrollálható tevékenységeket végző önmagamhoz képest, akit „addig ismertem 🙂 ”…

A sikeres, és jó élményekkel teli Eger és Eged hegyi hétvége után, mikor már azt gondoltam, „ez nekem nagyon megy” – sorra jöttek az elrontott startok, újabb „befázás”… ekkor éreztem újfent, hogy „nem biztos, hogy ez az én sportom”.  Lassan időszerűvé vált az A-vizsga,  legalább 2en, 3an a csapatból (persze lehet, h rosszul ítélem meg) elkezdtünk rástresszelni, ez aztán érezhető volt a teljesítményünkön.

Az A-vizsga elérése – azaz el nem érése – kezdett „végtelen történetnek” tűnni. Számbavettem az összes hazai magasstarthelyet, hol miért lenne jó levizsgázni, de az Élet kicselezett, végül is Szlovénia lett, pedig oda nagyrészt „a vizsga szempontjából fejlődni” mentem. Igazán meglepetés lett, mikor Lóri a 2. napi repülésem után bejelentette, hogy „gratulál”  🙂

Jelenleg, ha megkérdi valaki – „ugyan mi a legjobb a siklóernyőzésben?” – még csípőből azt válaszolom – „a földet érés” – de bízom benne, hogy rövidesen ez a „termikelés, a magasság, a szabadság, …”-ra fog vonatkozni. Pátosz nélkül mondhatom, új fejezet, új távlat nyílt (mi több, távlatok) az életemben. Hát ennyi. Mindenkinek kitartást, eltökéltséget és jó repülést…ha nekem sikerült 🙂