Önfejű gyermek voltam, akiből önfejű kamasz lett, de legalább meglepő módon önfejű felnőtté váltam.
Amikor még úgy gondoltam, hogy a “minden fejben dől el” meg a “ha igazán akarod, mindent el tudsz érni” elvek a leghülyébb, legértelmetlenebb állítások a világon, akkor ezzel az önfejűséggel mindig dacosan felhúztam nem kicsi orromat, és azt válaszoltam rendre a bölcseknek: nagyokosok, ha ez így lenne, az ember tudna repülni, de repülni tudvalevőleg nem lehetséges.
Ez az önmaga paródiájába forduló fals magabiztosság sokszor eszembe jut, amióta repülni tanulok. Na de ne szaladjunk ennyire előre..
A helyzet az, hogy van egy pont az életben, amikor beleszeretsz a szabadságba. És onnantól keresed, kutatod, szimatot fogott vadászkutyaként loholsz a szabadság nyomában. És már csak idő kérdése, hogy szembejöjjön veled a repülés, mondjuk a siklóernyőzés. És akkor elkezdesz figyelni. Előbb-utóbb pedig vágyódni.
Velem is így kezdődött. Vagy két teljes napig ültem a fűben és néztem az ernyősöket, közben kétoldalt csorgott a nyálam széles patakokban. Figyeltem a csendes suhanást, a neon zsinórokat, a vidám színű ernyők kavalkádját, a pilóták arcán elterülő vigyorokat, aztán becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy én is a levegőben vagyok.
Még fél év telt el az első tanfolyamos napig, amikor is a csolnoki leszállóban először csatoltam magamra a beülőt, először kezdtem loholni bénacsirke pózban ernyővel a hátamon és először éreztem a vibráló izgalmat a gyomromban: sikerült az ernyőt a fejem fölé emelni! Aztán persze – csak hogy nehogy túl nagy legyen az arcom – másodikra nem sikerült és még számosszor elrontottam, de mindig tanultam belőle valamit, ahogy a hibáiból is folyton tanul az ember.
A következő alkalommal eljött a pillanat, amikor egy 5 másodperces siklásban volt részem, úgy másfél méteres őrjítő magasságban, amitől egyfelől a frász kivert, másfelől háromnapig konstans vigyor volt az arcomon, letörölhetetlen.
És hát mindig szerencsés lány voltam, úgyhogy nyilván a harmadik tanfolyamos napomon eljött az első magasstart ideje. Na, az leírhatatlan. Életem igen előkelő top 10-es listájában benne van az élmény, pedig hát ritkán unatkozom, na.
Az uszkve 80 méter magasban lévő starthely hirtelen végtelenül udvariassá tesz, mindenkit magad elé engedsz, míg megkeresed az önbizalmadat, amit valahol félúton elhagytál felfelé mászás közben. De aztán nincs mese, gyors peluscsere a bokorban, és startolni kell. Lóri látja, hogy síkideg vagyok, duruzsol, nyugtat, kevés sikerrel, úgyhogy inkább bíztatólag lelök a hegyről. És amikor a lábam elhagyja a földet, és beülök a kényelmes fotelembe, elém terül a táj: kit érdekel, hogy szürke, hogy ködös, hogy szmötyis, a legszebb. És immár az enyém is. Kinyílik egy új világ, egy addig ismeretlen érzés, rálelek egy fogalomra, valamire, ami addig hiányzott a szótáramból.
Repülök.
Nagyjából három percet töltök a levegőben, amit három másodpercnek érzek. Kata kedves hangja a rádióban elnyomja az ereimben száguldozó vér hangját a fülemben, sikerül a leszállás, és én azonmód elkezdek gumilabdaként pattogni örömömben, és nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel próbálom körülírni, mennyire volt jó. Félek, nem sikerül, az élmény leírhatatlan, szóval erről csak annyit: akkor azt kívántam, bárcsak aznap éjjel azt álmodnám, hogy repülök.
Azóta a tizedik magasstartnál tartok, valamint néhány gyakorlós napon is túlvagyunk, és minden egyes alkalom új kihívások elé állít, mindig valami addig ismeretlen és még izgalmasabb következik.
Az élmények egyre gyűlnek, a szervezetem fürdik a boldogsághormonban, a vigyor nem múlik az arcomról, a levegőben minden probléma hirtelen jelentéktelenné zsugorodik. Épphogy belekóstoltam, de most már minden hétvégén újra érezni akarom a szabadság ízét.
És most már tudom, hogy “minden fejben dől el” és “ha igazán akarod, mindent el tudsz érni”.
Akár még repülni is meg tudsz tanulni.
Egyed Melinda simplyamore.hu