Életre szóló élmény a szabad repülés. Ezt eddig bárki mondhatja, mintahogyan azt is, hogy az ember leginkább ösztönös vágya a repülés. Én alaptanfolyamosként, kevés tapasztalattal mentem el Tolminba, a siklóernyősök paradicsomába, hogy első magasstartomat 1083 méterről kezdjem. Nem kicsit féltem és izgultam. Még önmagam számára sem voltam benne biztos, hogy képes vagyok-e rá, vagy kell-e ez nekem, hogy oda való vagyok-e. Mert számomra ez hatalmas komfortzóna tágítás volt, még autót sem vezetek, nemhogy siklóernyőt. Eddig.
Elérkezett vasárnap délután, már a pilóták és a tapasztaltabb kezdők, akiknek megvan az alap vizsgájuk és repülési tapasztalataik, mindannyian elstartoltak, a pilóták több ezer méter magasan a felhők felett, a kezdők is bő 1000 méter felett repülnek, vannak akiket órákat fent tart a szél. Én azt látom, hogy mindenki messze elrepült, előre is, felfelé is, oldalra is, minden égtáj felé is. Mit fogok csinálni én a zsinórokon lógva tehetetlenül? Egy burleszk volt, amit elstartolási próbálkozásként lenyomtam az oktató szeme láttára, a zsinórzat is újra összegabalyodott, a fékeket is elejtettem, de el akartam indulni, hiszen ezért jöttem. Belefutás elképzelhetetlen sebességgel ahogyan az oktatáson legelső alkalommal hallottam Tőlük, ernyő feljött, A zsinórzatot már érzésre elengedtem, és fel is kapott a szél. És emelt. Emelt és rázott. És még mindig emelt. És egy helyben hintázok az égben hosszú percekig, ezt éreztem, mintha az idő is megállt volna. Megijedtem, de nem tudtam eldönteni, hogy mindennek így kell-e történnie, vagy rendkívüli a helyzet. Elsőnek tapasztaltam mindezt, aminek rutinná kell majd válnia, hogy hogyan kell helyezkednem a beülőben, mennyire kell húznom a féket, hogy fordulni tudjak. A rádióban jött is az utasítás, hogy jobbra és balra fordulgassak. Az járt a fejemben, hogy ha csak azt csinálom, amit az oktató mond, minden rendben lesz, mert alapvetően is ez a feladatom. De féltem. Iszonyatosan féltem az ismeretlentől, ami most rámzúdult. Mert elsőnek éltem át, hogy ki vagyok szolgáltatva a természet erőinek. (Valójában nem, mert biztonságos időben repülhetünk csak, de eddig kívülállóként, ehhez fogható érzéseim keletkeztek, és ezeket meg kellett tapasztalni.) Azt is elsőnek tapasztaltam, hogy milyen úgy a levegőben lenni, hogy azt teljes mértékben én irányítom, hogy a szél nem csak simogatja az arcomat, de meg is lök, rázogat.
Ülök tehát fent az ernyőről lógva, amire első alkalommal még nem mertem felnézni, ezzel ellentétesen viszont lefelé nézegettem. Az egyik hegy tetején lévő radiótornyot még mindig felülnézetből látom. A leszálló még messze, én jó magasan – “aztademagasanvagyok!”. Azt érzem, mintha nem haladnék. Vajon valaki le tud szedni innen? – gondoltam , és tudtam a választ, hogy csakis én vihetem le magamat. Még az “élvezem a semmihez sem fogható látványt és különleges helyzetemet” helyett a “csak ezt éljem túl és nem jövök többet, mert ez nem nekem való” gondolatok kavarogtak túlnyomórészt a fejemben, de a várt magasságvesztés elkezdett bekövetkezni, és a leszállást segítő oktató hangja meg is érkezett a rádióba. És amikor tapasztaltam, hogy tudom csinálni, amit mond, na akkor megnyugodtam. Elindulásnál ugyanis még ez se volt biztos, a start után a jobb-bal iránnyal is gondjaim voltak, szóval máris fejlődtem. Örökkévalóságnak tűnt, bár elsőnek így is hosszú volt, körülbelül húsz perc. Hogy mennyire nem jövök többet , azt a következő napok megcáfolták, bár a második délutáni lesiklásom is éppen felfelé vitt a LE helyett, a leszállóban lévő oktató először nem is látott, majd azzal nyugtázta, hogy a “világűrben vagy, élvezd a kilátást, a naplemente ilyenkor a legszebb”. És valóban. Csendben repülni szemben a lemenő nappal, a téged körülölelő hegyek felett, egyáltalán semmihez sem fogható érzés és látvány.
Emberré válni egy valódi világban – erről szól, amivel össze tudom foglalni az élményeimet.
Köszönöm a fAirPlaynek, Katának és Lórinak, hogy megmutatták ezt a csodát, és mindig közelebb visznek egy lépéssel, hogy egyszer megközelíthessem a felhőket. Neked is köszönöm Zsolt Takács , hogy elültetted a bogarat a fülemben az örök lelkesedéseddel!
Kontra Krisztina