Ez nem egy szokásos, hogy tekertem siklottam beszámoló lesz. A repülés részleteit bárki kielemezheti, végignézheti a kötelékrepülést. Szeretném megosztani az érzéseimet, hogy hogyan jutottam el idáig és hogy éltem meg a 6:38 perc levegőben töltött időt.

Alapvetően lassan érő típus vagyok. Ez igaz a személyiségfejlődésemre és a repülésemre is, nem nagyon akaródzik felnőni. Emellé párosul egy nagy adag önbizalom hiány, ami persze sokszor negatívan hat viszont úgy érzem sok esetben segített, hogy bizonyítsak, leginkább önmagamnak. Ebből fakad a teljesítmény orientáltságom, ezért szeretem a versenyzést, szeretem ha van feladatom.  Ha elérem a kitűzött célt, elégedett vagyok egy rövid ideig de hiába támogatnak, hogy többre is képes lennék na azt már nem hiszem el. 🙂 Vagyis eddig nem hittem de most valami megváltozott.

2011 ben repültem az első 100km-ert 4:17 perc alatt. Sosem fáradtam el a levegőben úgy mint akkor. Emlékszem nagyon görcsösen akartam már azt a 3 jegyű repülést és nagyon nem akarta adni. Biztattak sokan, hogy már rég kijár nekem, meg hogy nem a számok számítanak, valahogy nagyon nehezen jött össze, mivel nem is hittem, hogy sikerülhet. Az ezt követő százasig szintén rengeteget mentem, másfél évre rá sikerült csak újra. Annyira csak a számok voltak fontosak, hogy a legfontosabb, a repülés igazi élvezete háttérbe szorult és mindeközben észre sem vettem, hogy a sok egyéb táv alatt, mennyit és hogyan fejlődök.  Eközben kezdtem belekóstolni a versenyzésbe, ahol nem számítottak a km-ek, egy 40km-es feladat is hatalmas élmény volt, főleg ha célban végeztem.  Rákaptam a feladatok ízére, a másokkal való versenyzésre, motivált lettem. Viszont ebben a más jellegű közegben, már fontossá vált az is, hogy mivel repülök.  Itt ültem fel az első D-s ernyőmre kísérleti jelleggel. Nem a teljesítménye számított, inkább csak kíváncsi voltam elbírok e vele.  Miután 60-70 órát repültem probléma nélkül, váltottam egy újabb D-re ami már teljesítményben is jobbnak bizonyult és ezzel az ernyővel döntöttem meg 2014-ben a női céltáv rekordot, 122km-ert illetve az egyéni szabadtáv rekordomat 159km-ert, 5 óra alatt.

Pont ugyanazt éreztem mint korábban, ennyire még nem fáradtam el fejben sosem. Emlékszem az utolsó termiket már nagyon dekoncentráltan tekertem, a késő délutáni gyogyiban az ernyő minden rezdülésénél kongatták a vészharangot, el is rontottam a végét és úgy döntöttem leszállok inkább. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, viszont óriási motivációs löketet kaptam. Talán el is bíztam magam, hogy innen a 200km már semmiség lesz. De hát milyen is szeretett sportunk, óriási tanító.

Ettől a ponttól, minden hátszeles távra szinte kivétel nélkül írtam ki feladatot, céltávot, minden repüléssel rekordot akartam dönteni. Sok 100km sikerült eközben, sok 4-5 órás repülés de a közelébe sem kerültem a rekordnak.  A versenyeken is bár jöttek a kisebb eredmények, elégedetlen voltam a teljesítményemmel, ernyőt is váltottam, ekkor már az első 2 zsinóros ernyőmre. A legkeményebb edzőm Lóri, folyamatosan dolgozott az önbizalmam építésén amiért nagyon hálás vagyok, viszont ahogy mondani szokás, fejben nekem eldőlt, hogy ez nem úgy megy ahogy kellene, mindenben a hibát kerestem és mivel elég következetesen tettem ezt, meg is találtam. 2016-ot önértékelési mélyrepülésként éltem meg. Sem a versenyek, sem az itthoni repülések nem mentek jól, nem bírtam kimászni a gödörből amit magamnak ástam, ismét ernyőt váltottam de a blokk a fejemben erősebb volt minthogy ennyi átlendítsen.  Tavaly ősszel határoztam el, hogy életemben először megjutalmazom magam (sportban), megérdemlem, hogy egyszer kipróbáljam milyen a világ legjobb ernyőjével repülni. Ki tudja meddig lesz lehetőségem versenyekre járni, ezt az életmódot folytatni, egyszer ezt megengedem magamnak, még a színét is egyedire kértem, mert ez valamiért nekem fontos. 🙂 Az ernyő csodás, a színe mindig mosolyt csal az arcomra ha felnézek rá és egyszerűen csak végzi a dolgát. Annyira működik, hogy azt érzem, igazán szárnyalok, nem rándulok görcsbe repülés előtt a felhőkön, a szélen, hogy valami nem jó. Inkább csak boldogan kiterítem a gyönyörűségemet és lesz ami lesz.

Valahogy így indult a legutóbbi szársomlyói repülés is. Rutinból kiírtam egy céltávot, szerettünk volna családi repülést Lórival, megbeszéltük, hogy az én jelzésemre fogunk indulni, kicsivel dél után ezt meg is tettük.  Az első 70km könnyűnek bizonyult, bár itthoni környezetben ritka, versenyzői szellemiségű boly verődött össze. Élveztem, hogy tartom a lépést a versenyernyőkkel, a felhők működtek, gyorsak voltunk. Teljes mértékben csapattagnak éreztem magam, nem frusztrált semmi. Még az sem, amikor először alacsonyabbra kerültem. Teljes magabiztossággal haladtam, annak ellenére, hogy egyedül maradtam egy rövid időre.

Majd újra összeverődtünk és a céltávot játszi könnyedséggel teljesítettem. Felejthetetlen pillanat marad, jobb és bal oldalon két versenyernyővel, mint valami díszkísérettel csippant be a gps-emen, hogy feladat vége. Tényleg csak a vörös szőnyeg hiányzott. Az a felirat a gps-en kissé meg is zavart, feladat vége, dehogy. 170kmnél, amikor tudatosodott, hogy megvan a szabadtáv rekord is elértük a számomra kritikus 5 órás repülést. Kommunikálni nem tudtam a többiekkel mert előző nap elhagytam a rádiómat, alulöltöztem, szintén előző nap tettem ki a téli ruhámat, a szőlőcukrom elfogyott, a víz egyre víz ízűbb lett és a szükség is egyre szükségesebbé vált, pedig fel voltam készülve erre is, szóval fejben kezdtem nagyon szétesni, le akartam szállni, nagyon. (hey ezt egyszer már eljátszottad, ébresztő) Már a nap sem sütött, vastag cirrus felhőzet árnyékolt, nem értettem mi adja még a termikeket de valami adta. Az „edzőm” szavait mantráztam folyamatosan, nem kényeskedünk, az senkit nem érdekel. A teljesítményrepülés nem arról szól, hogy végig jól érezzük magunkat. Így arra próbáltam koncentrálni, hogy tartsam a lépést, Lóri mellé szerettem volna leszállni, csak kőröztünk a végtelenségig. A csókakő fölötti átrepülés közben, a cirrus alól kibújt a lemenő nap meleg fénye, ami adott egy utolsó energia löketet az agyamnak és ezen kívül egy utolsó gyenge termiket is. Végtelen végsiklásból szálltunk le a Dunától pár km-re. 215km után. Így lett ez a repülés a leghosszabb magyar női repülés, az első 200+.

Repülés részletei: https://www.xcontest.org/hungary/repulesek/reszletei:icukat/18.5.2017/10:21

Azóta eltelt pár nap, volt időm végiggondolni, hogy mi vezetett idáig. Igen ez a 11 év repülés, a több ezer megtett km, a több száz óra, az akarás, a sikerek és a kudarcok, a hitem és a hitetlenségem ugyanúgy, minden összessége. Könnyű volt? Nem, nem volt könnyű . Korábbi énem számos helyen feladta volna, a könnyebb utat választotta volna.  Összeértek a dolgok, felnőttem a feladathoz, ezt most elhiszem.

Sok telefonhívást, üzenetet, őszinte gratulációt kaptam, ennyit tán még sosem, zavarban is vagyok. Minden szó simogatja a lelkem, hálásan köszönöm nektek, szuperhősnek érzem magam.

És hogy, hogy lesz tovább? Őszintén? Nem tudom de abban biztos vagyok, hogy a legjobb tudásom szerint fogom csinálni és nem azért mert nagyon akarom.

Kata