Fogadjátok szeretettel klubtársunk, Apjok Zoltán írását, mely a fejlődés néha lehet, hogy rögös de legalábbis kifürkészhetetlen útjairól szól. Köszönjük Zoli, hogy megosztod velünk repülős karriered epizódjait és további izgalmas kalandozást kívánunk ebben a szép sportban.
Sziasztok,
Még emésztgetem az élményeket; teljes mértékben a túra hatása alatt állok, és mielőtt leszopódnék a hétköznapi szürkeségbe szeretném megköszönni az összes eddigi rengeteg segítséget, örömteli pillanatot, koncentrált, olykor erőn felüli profi útmutatást. Az összes túra után feltöltve éreztem magam, amiért hálás is voltam, viszont eddig ennek nem adtam hangot.
Kicsit ki is terjeszteném a hálát. 2017-ben kezdtem intenzív tanfolyammal egy másik klubnál, amikor még fogalmam nem volt arról milyen pilóta leszek, milyen a habitusom, milyen lehetőségeket rejt a a sport magában, egyáltalán mi alapján érdemes tanfolyamot/oktatót választani. Már ekkor a képeket nézegetve ámulattal csodáltam a felhőutakat hajkurászó naivan élsportolóknak gondolt pondrós ernyőket, remélve egyszer végigcsapathatom hasonló mód én is.
Összességében inkább elbizonytalanítottak az ott szerzett élmények, megtört a bizalmam az akkori oktatók, a felszereléssel szemben, ami nem is igazán tudatosult egészen a fAirPlay betekintő hétvégéig (amit Ildinek köszönhetek, ő találta meg és dobta be anno mint ötlet közösbe, hogy próbáljuk ki), ahol ezeknek a fontossága szinte azonnal elhangzott, így már az első nap biztosan tudtam, hogy tőletek szeretnék tanulni és adok egy esélyt a 3 hónapos tanfolyamnak. Talán életem egyik legjobb döntése volt.
Ezen a túrán tudatosult bennem, hogy rögtön az első nap az új ernyővel, pondrós beülővel Pistivel csapattuk jó ideig felhőúton Rute irányába, és bár közben teljesen lekötött a körülmények követése és a folyamatos döntéshozatal / para-kontroll :)), utólag újfent hatalmas élménnyel gazdagodtam.
Ezzel át is nyargalnék a sportnak egy számomra igen fontos aspektusára, a személyiség/önismeret fejlődésére. Számomra kicsit hihetetlen, hogy tyúklépésekkel idáig sikerült eljutnom, a gyermeki lelkesedés fűtötte naiv újonctól, a megfontolt, ugyan kicsit parás, de hidegfejű pilótáig. Hogy segítségetekkel megtapasztalhattam a határaim biztonságos keretek között, megtanultam mennyire fontos a csapatjáték, ennek dinamikája az önállósággal, a megbízható felszerelés, és hogy képes lettem önállóan felszerelést választani, hála a rengeteg átadott információnak (köszönet Lórinak az Epsilon / Iota tippekért) ami kis részben a klub társaktól is ered és úgy általánosságban megértettem a tervezés/cél meghatározás fontosságát, illetve megtanultam helyén kezelni a pofonokat, amik egyre inkább arra sarkalltak, hogy jobban megismerjem magam, megtanuljam mi az, ami fontos számomra. A személyiségfejlődés összefonódik a sporttal és magánéletemmel is: több mélyponton sikerült a tanultakkal átlendülnöm, és kitartóan helyezkedni/”emelkedni” egy kitűzött cél felé; emellett lemorzsolódtak akkoriban barátnak gondolt személyek teret hagyva a klubban is megismert új embereknek, általánosságban a barát fogalma is átalakult.
Na mielőtt nagyon nyáltengeressé válnának a sorok, szeretném még egyszer megköszönni az oktatásba fektetett sok energiát, alapból nem lehet egyszerű jól felmérni kinek mennyi segítségre van szüksége, és mikor, főleg ha ritkán osztja meg mi jár a fejében 😀 és azt is látom, hogy nem valószínű, hogy a mai napig repülnék, ha másik klubhoz kerülök. Látok még bőven teret a fejlődésre is több fronton.
Apjok Zoltán
