Nincs két egyforma nap – tanította ma is a repülés

A szokásos várakozás előzte meg a szombati napra tervezett kiruccanásunkat. Az előre jelzés az utóbbi időben megszokotthoz képest szokatlanul pontos és számunkra kedvező volt. Melyet így utólag osztályozva, a legnagyobb lelki nyugalommal minősíthetünk várakozáson felülinek.
Elképzelésünk szerint a maximumot szerettük volna kihozni a napból. S mivel a keleti szél déli irányba fordulását 11-re jósolták. Mindehhez igazodva annak rendje és módja szerint 8.30-kor az óbudai starthely szőnyegen szereltük össze a felszerelésünket. Ketten pont elfértünk, útban nem voltunk senkinek. Valamiért ez az időpont nem annyira népszerű ott. Szakértéssel kezdtünk, szél irány és erősség tökéletes volt. Bizonyíték erre a fotó hátterében diszkréten megbújó buló.
Gyorsan szereltünk, de nem eléggé… Ahogy azt sejteni lehetett: pont befordult mire kész lettünk. Így az előjátékot letudva (gyorsban) összecsomagoltunk (ernyőt, beülőt egyben hagyva ) és irány a nap további részére tervezett kétágú.

Időben ott voltunk, minden előrejelzés és elképzelés szerint alakult. Csabi bár az utat nem ismerte felfelé, mégis bármelyik teljesítmény túra résztvevőit megszégyenítő tempóban felviharzott, persze időnként illendően bevárta a szép komótos kullogásomat.
Odafent rajtunk kívül és a semmivel össze nem hasonlítható starthely hangulat, az általa bennünk keltett érzéseken kívül senki nem volt.
Csabi ismét nem sokat gatyázott! Pár pillanat alatt menet kész volt. Mint említettem: ketten kellett osztozzunk a hegy légterén és a start kivitelezés mikéntjének a terhe sem nyomta emiatt a vállunkat. Talán emiatt, vagy csupán a véletlen szülte de Csabi bemutatott egy vérbeli freestyle elindulást.

Az enyémben sem lehetett a leghalványabb nyomát sem fellelni Lóri és Kata lelkiismeretes oktató munkájának. Fogalmam sincs mi történhetett? Nálam nem volt erős szél, megvártam az almulást, szépen lassan jött fel az ernyő (mint láthatjátok), még korrigálnom sem kellett. Mindezek ellenére helyben hanyatt estem. Csaba figyelt a levegőből, de neki sem volt rá megoldóképlete… Ok, okozati összefüggés látása.

Annak története, hogy Ti ezt most láthatjátok. Oda nyúlik vissza, hogy amióta elkezdtem ezt az örömteli játékot az ernyővel, Kedves és önzetlen társaimtól folyamatosan kapom a fotókat és felvételeket. A budvai túrán határoztam el, miszerint nem maradhat tovább viszonzatlan a folyamat. Pláne, hogy volt rá alkalom, például: Medunoban amikor még meg is ígértem Timinek felveszem a startját. Mondanom sem kell, miszerint a start előtti parawaiting hatására ez az ígéretem még a leszállóban sem jutott eszembe. Csupán bambán pislogtam Timi azon kérdésére: Na, hogy sikerült? Nem szóltam semmit… Leolvasta arcomról a választ. Majd kinyögtem: Bocs! De ennél többet éreztem…

Szóval vettem egy kamerát. Melyről kiderült, hogy nem készít magától felvételeket. El kell helyezni, rögzíteni figyelemmel, hogy ne legyen útban és még lássa is a történéseket. Több ötletem is volt rá, kiválasztottam a szerintem legjobbat, megvalósítottam és nem lepődtem meg amikor a gyakorlatban nem funkcionált. A telómon xc track-nek szintén valami nyűgje volt. Közben a műszerek rögzítőjével is történt valami, nem úgy állt mint szokott… és akkor a felvétel megy? Nem megy? Az utolsó pillanatban még a telefon is megcsörrent, rászerelve a műszerfalra. Mindezt a fülemre szorítva próbáltam tudatni, miszerint: bocs, csak röviden…
Különben jól vagyok, csuda klassz minden, csak arra nem tudok koncentrálni amiért jöttem. Viszont mind ez ott a helyszínen fel sem tűnt. Csupán utólag átgondolva jöttem rá mitől volt a délelőtti repülés annyira szétesett és koordinálatlan. Elstartoltam, a lejtő szél klasszul tartott. Voltak termikek, de nem tekertem egyet sem, mert lekötött a “felszerelésem” illetve kényelmesebb volt vitorlázni a gerinc mentén. Pláne, hogy Csabi addigra már jó pár száz méterrel magasabban volt. Ezen tényt én üzenetként értelmeztem: miszerint csak ki kell várnom és engem is kiemel a jó Isten. Vártam én. Türelmesen ücsörögtem a beülőmben, viszont nemhogy kiemelés nem következett be, de még a tart a hegy és a szél felváltva állapot is időnként múlóban volt. Majd egy jó bő félórányi repülés után a leszállóban Csabi miután ő is leszállt elmondta a titkot: ő kitekert arra a magasságra. Nem a véletlen szerencse utasa volt.

Kielemeztük a történteket, levontuk a mínuszokat, hozzáadtuk a pluszokat és irány vissza a hegyre. Már a levegőből is végig figyelemmel kísértünk egy ernyőst a kétágú másik oldalán nagyon alacsonyan lévő starthelyen. Amíg hajtogattunk addig is fel, fel néztünk rá, de szinte meg sem mozdult. kitaláltuk: menjünk nézzük és kérdezzük meg mi újság? Hátha még segítséget is jó néven venne. Hát mondanunk sem kell, mire felértünk nem volt sehol a sport társ. Nézegettünk, kalkuláltunk. Igaz őt nem láttuk sehol, de jónak találtuk a körülményeket és elkezdtünk szerelni. Mire kész lettünk felbukkant a fejünk felett a kolléga. Bár az ernyőjének a színe megváltozott.

Kettőnk eszét összerakva kikalkuláltuk, hogy ez nem az volt. Majd bizonyítékként előkerült szintén a fejünk fölött még egy ernyő, melynek kilétéről már majdnem biztosak voltunk.Meg is állapítottuk és határozottan mondogattuk: milyen jó, miszerint nem másztuk meg feleslegesen a nagy hegyet. Hiszen innen mi is “fellejtőzünk”…

Gondolom nem okozunk nagy meglepetést azzal a ténnyel, hogy nekem kettőt sikerült leszállás előtt ingáznom a hegyen, a Csabinak négyet. Újra csomagolás. Ismét túra fel, a hegyre, de a felső nagy és magas start helyre. Most már “majdnem” azonos tempóban. Fent összetalálkoztunk az első ernyőssel, azzal akinek megváltozott az ernyőjének a színe. Ő már össze volt szerelve és szeretett is volna indulni, de szinte szél csend volt. Megkért, hogy legyünk kedvesek és segítsünk merre korrigáljon a belefutós startjában. Indultunk az ernyője felé, hogy kézzel rásegítsünk a mielőbbi emelkedésére. Amikor az ernyő mögötti bokrokból előbukkant Greszrel Norbi és Berkes Imi, megelőzve bennünket a segítségben. Így már nyolc kézzel asszisztáltunk. Bár a srác vér profi volt, nélkülünk is megoldotta volna. Mint kiderült a Pilisről tolta idáig és ment tovább, Nekünk sem kellett több, azonnal megállapítottuk: ha Ő leszopódott, nem csoda, hogy mi is. Rögtön kihúztuk magunkat és felértékeltük a teljesítményünket. Mire mi összeszereltünk, a srác kitekert a holdig majd eltűnt a látómezőnkből. Keserű száj ízzel a délelőtti tapasztalásokból, elő sem vettem a kütyüket (mondjuk ez úgy igaz, hogy a telómból a korábban leírt anomália miatt kivettem az aksit és új sim kártya révén pin kód nélkül…). Egyedül a variót hagytam benne a műszerfalban, de annak is csak a hangjára figyeltem (mert az említett műszerfal fura helyzete miatt fejjel lefelé üzemelt, így már jó helyzetben csak a számokkal nem bíbelődtem…). Szerelés közben már szokásom szerint készültem fejben és a külvilágot kizárva koncentráltam az előttem álló repülésre. Így pillanatok alatt kész lettem, elsőként startoltam és remekül ment minden. Pedig a szél jócskán alább hagyott az első repülésünkhöz képest. Gond nélkül sikerült kitekerni, ha nem is felhőalapig, de 900 méter magasságánál volt a teteje. Közben szépen sorban jöttek a többiek is… Négyen klasszul elfértünk, igazi öröm röppenést csináltunk. Norbit láttam kicsit alacsonyabbról elindult a szomszédos hegyre. Amire már én is készültem korábban. De így, hogy Ő elindult a legnagyobb természetességgel mentem utána annak ellenére, miként egyáltalán nem voltam meggyőződve lift nélkül, a visszaérés esélyében.

És tényleg nem volt lift, ami nem lepett meg az a tény miatt, miszerint az hegyoldal keleti fekvésű, így délután ötkor már lejárt a munkaideje. Én még keresgéltem a hegy felett amikor láttam a Norbit szépen behelyezkedni a leszállóba. Nekem kiadta még a parkolóig, én a remek repüléstől fülig érő szájjal ott szálltam le. Összehajtogattam és a Csabit meg az Imit néztem ahogyan az esti gyogyiban örömködnek. Félóra és megjött Csabi is, felvettem ahogyan behelyezkedik és leszáll a parkolóba. Majd gratuláltunk egymásnak, milyen jó döntés volt eljönni. Az autóban gyermeki lelkesedéssel Budapestig dicsértük a napot, a helyet, egymást és persze magunkat is… Solymárnál még lefordultunk jobbra a HHH felé, de a Lorka már elment.

Sebaj, így hosszabban dicsérhettük a napot!

Az írásra Kata biztatott két hete a csipogóban, a videók a Márk kérésére, mely így hangzott tavaly októberben: “startvidejókat akaroook”

Takács Zsolt