fAirPlay sikerek a Polish Open-en

Nemrég fejeződött be a Polish Open, melyet az olasz alpokban, Levico Terme-ben rendeztek. Az időjárás technikássá tette a versenyt, minden nap fejlődő zivatarcellák közt, néha erős szélben, vagy csepergő esőben kellett repülni. A versenyen 3 magyar képviselte kis országunkat, nem is akármilyen eredménnyel. 4 értékelhető nap jött össze és az utolsó napi repüléssel váratlan fordulattal zárult az esemény. A fAirPlay színeiben úszott a dobogó a két fő kategóriában, összetettben Falucskai Lóránt 3. helyen végzett, Juhász Katalin pedig megnyerte a női kategóriát.

További sikeres versenyszezont kíván a fAirPlay csapata!

Összetett eredmények1. Robert Kaucarik (SK)
2. Michal Gierlach (POL)
3. Lorant Falucskai (HUN)1. Katalin Juhasz (HUN)
2. Klaudia BULGAKOW (POL)
3. Joanna Kocot (POL)




Nincs két egyforma nap – tanította ma is a repülés

A szokásos várakozás előzte meg a szombati napra tervezett kiruccanásunkat. Az előre jelzés az utóbbi időben megszokotthoz képest szokatlanul pontos és számunkra kedvező volt. Melyet így utólag osztályozva, a legnagyobb lelki nyugalommal minősíthetünk várakozáson felülinek.
Elképzelésünk szerint a maximumot szerettük volna kihozni a napból. S mivel a keleti szél déli irányba fordulását 11-re jósolták. Mindehhez igazodva annak rendje és módja szerint 8.30-kor az óbudai starthely szőnyegen szereltük össze a felszerelésünket. Ketten pont elfértünk, útban nem voltunk senkinek. Valamiért ez az időpont nem annyira népszerű ott. Szakértéssel kezdtünk, szél irány és erősség tökéletes volt. Bizonyíték erre a fotó hátterében diszkréten megbújó buló.
Gyorsan szereltünk, de nem eléggé… Ahogy azt sejteni lehetett: pont befordult mire kész lettünk. Így az előjátékot letudva (gyorsban) összecsomagoltunk (ernyőt, beülőt egyben hagyva ) és irány a nap további részére tervezett kétágú.

Időben ott voltunk, minden előrejelzés és elképzelés szerint alakult. Csabi bár az utat nem ismerte felfelé, mégis bármelyik teljesítmény túra résztvevőit megszégyenítő tempóban felviharzott, persze időnként illendően bevárta a szép komótos kullogásomat.
Odafent rajtunk kívül és a semmivel össze nem hasonlítható starthely hangulat, az általa bennünk keltett érzéseken kívül senki nem volt.
Csabi ismét nem sokat gatyázott! Pár pillanat alatt menet kész volt. Mint említettem: ketten kellett osztozzunk a hegy légterén és a start kivitelezés mikéntjének a terhe sem nyomta emiatt a vállunkat. Talán emiatt, vagy csupán a véletlen szülte de Csabi bemutatott egy vérbeli freestyle elindulást.

Az enyémben sem lehetett a leghalványabb nyomát sem fellelni Lóri és Kata lelkiismeretes oktató munkájának. Fogalmam sincs mi történhetett? Nálam nem volt erős szél, megvártam az almulást, szépen lassan jött fel az ernyő (mint láthatjátok), még korrigálnom sem kellett. Mindezek ellenére helyben hanyatt estem. Csaba figyelt a levegőből, de neki sem volt rá megoldóképlete… Ok, okozati összefüggés látása.

Annak története, hogy Ti ezt most láthatjátok. Oda nyúlik vissza, hogy amióta elkezdtem ezt az örömteli játékot az ernyővel, Kedves és önzetlen társaimtól folyamatosan kapom a fotókat és felvételeket. A budvai túrán határoztam el, miszerint nem maradhat tovább viszonzatlan a folyamat. Pláne, hogy volt rá alkalom, például: Medunoban amikor még meg is ígértem Timinek felveszem a startját. Mondanom sem kell, miszerint a start előtti parawaiting hatására ez az ígéretem még a leszállóban sem jutott eszembe. Csupán bambán pislogtam Timi azon kérdésére: Na, hogy sikerült? Nem szóltam semmit… Leolvasta arcomról a választ. Majd kinyögtem: Bocs! De ennél többet éreztem…

Szóval vettem egy kamerát. Melyről kiderült, hogy nem készít magától felvételeket. El kell helyezni, rögzíteni figyelemmel, hogy ne legyen útban és még lássa is a történéseket. Több ötletem is volt rá, kiválasztottam a szerintem legjobbat, megvalósítottam és nem lepődtem meg amikor a gyakorlatban nem funkcionált. A telómon xc track-nek szintén valami nyűgje volt. Közben a műszerek rögzítőjével is történt valami, nem úgy állt mint szokott… és akkor a felvétel megy? Nem megy? Az utolsó pillanatban még a telefon is megcsörrent, rászerelve a műszerfalra. Mindezt a fülemre szorítva próbáltam tudatni, miszerint: bocs, csak röviden…
Különben jól vagyok, csuda klassz minden, csak arra nem tudok koncentrálni amiért jöttem. Viszont mind ez ott a helyszínen fel sem tűnt. Csupán utólag átgondolva jöttem rá mitől volt a délelőtti repülés annyira szétesett és koordinálatlan. Elstartoltam, a lejtő szél klasszul tartott. Voltak termikek, de nem tekertem egyet sem, mert lekötött a “felszerelésem” illetve kényelmesebb volt vitorlázni a gerinc mentén. Pláne, hogy Csabi addigra már jó pár száz méterrel magasabban volt. Ezen tényt én üzenetként értelmeztem: miszerint csak ki kell várnom és engem is kiemel a jó Isten. Vártam én. Türelmesen ücsörögtem a beülőmben, viszont nemhogy kiemelés nem következett be, de még a tart a hegy és a szél felváltva állapot is időnként múlóban volt. Majd egy jó bő félórányi repülés után a leszállóban Csabi miután ő is leszállt elmondta a titkot: ő kitekert arra a magasságra. Nem a véletlen szerencse utasa volt.

Kielemeztük a történteket, levontuk a mínuszokat, hozzáadtuk a pluszokat és irány vissza a hegyre. Már a levegőből is végig figyelemmel kísértünk egy ernyőst a kétágú másik oldalán nagyon alacsonyan lévő starthelyen. Amíg hajtogattunk addig is fel, fel néztünk rá, de szinte meg sem mozdult. kitaláltuk: menjünk nézzük és kérdezzük meg mi újság? Hátha még segítséget is jó néven venne. Hát mondanunk sem kell, mire felértünk nem volt sehol a sport társ. Nézegettünk, kalkuláltunk. Igaz őt nem láttuk sehol, de jónak találtuk a körülményeket és elkezdtünk szerelni. Mire kész lettünk felbukkant a fejünk felett a kolléga. Bár az ernyőjének a színe megváltozott.

Kettőnk eszét összerakva kikalkuláltuk, hogy ez nem az volt. Majd bizonyítékként előkerült szintén a fejünk fölött még egy ernyő, melynek kilétéről már majdnem biztosak voltunk.Meg is állapítottuk és határozottan mondogattuk: milyen jó, miszerint nem másztuk meg feleslegesen a nagy hegyet. Hiszen innen mi is “fellejtőzünk”…

Gondolom nem okozunk nagy meglepetést azzal a ténnyel, hogy nekem kettőt sikerült leszállás előtt ingáznom a hegyen, a Csabinak négyet. Újra csomagolás. Ismét túra fel, a hegyre, de a felső nagy és magas start helyre. Most már “majdnem” azonos tempóban. Fent összetalálkoztunk az első ernyőssel, azzal akinek megváltozott az ernyőjének a színe. Ő már össze volt szerelve és szeretett is volna indulni, de szinte szél csend volt. Megkért, hogy legyünk kedvesek és segítsünk merre korrigáljon a belefutós startjában. Indultunk az ernyője felé, hogy kézzel rásegítsünk a mielőbbi emelkedésére. Amikor az ernyő mögötti bokrokból előbukkant Greszrel Norbi és Berkes Imi, megelőzve bennünket a segítségben. Így már nyolc kézzel asszisztáltunk. Bár a srác vér profi volt, nélkülünk is megoldotta volna. Mint kiderült a Pilisről tolta idáig és ment tovább, Nekünk sem kellett több, azonnal megállapítottuk: ha Ő leszopódott, nem csoda, hogy mi is. Rögtön kihúztuk magunkat és felértékeltük a teljesítményünket. Mire mi összeszereltünk, a srác kitekert a holdig majd eltűnt a látómezőnkből. Keserű száj ízzel a délelőtti tapasztalásokból, elő sem vettem a kütyüket (mondjuk ez úgy igaz, hogy a telómból a korábban leírt anomália miatt kivettem az aksit és új sim kártya révén pin kód nélkül…). Egyedül a variót hagytam benne a műszerfalban, de annak is csak a hangjára figyeltem (mert az említett műszerfal fura helyzete miatt fejjel lefelé üzemelt, így már jó helyzetben csak a számokkal nem bíbelődtem…). Szerelés közben már szokásom szerint készültem fejben és a külvilágot kizárva koncentráltam az előttem álló repülésre. Így pillanatok alatt kész lettem, elsőként startoltam és remekül ment minden. Pedig a szél jócskán alább hagyott az első repülésünkhöz képest. Gond nélkül sikerült kitekerni, ha nem is felhőalapig, de 900 méter magasságánál volt a teteje. Közben szépen sorban jöttek a többiek is… Négyen klasszul elfértünk, igazi öröm röppenést csináltunk. Norbit láttam kicsit alacsonyabbról elindult a szomszédos hegyre. Amire már én is készültem korábban. De így, hogy Ő elindult a legnagyobb természetességgel mentem utána annak ellenére, miként egyáltalán nem voltam meggyőződve lift nélkül, a visszaérés esélyében.

És tényleg nem volt lift, ami nem lepett meg az a tény miatt, miszerint az hegyoldal keleti fekvésű, így délután ötkor már lejárt a munkaideje. Én még keresgéltem a hegy felett amikor láttam a Norbit szépen behelyezkedni a leszállóba. Nekem kiadta még a parkolóig, én a remek repüléstől fülig érő szájjal ott szálltam le. Összehajtogattam és a Csabit meg az Imit néztem ahogyan az esti gyogyiban örömködnek. Félóra és megjött Csabi is, felvettem ahogyan behelyezkedik és leszáll a parkolóba. Majd gratuláltunk egymásnak, milyen jó döntés volt eljönni. Az autóban gyermeki lelkesedéssel Budapestig dicsértük a napot, a helyet, egymást és persze magunkat is… Solymárnál még lefordultunk jobbra a HHH felé, de a Lorka már elment.

Sebaj, így hosszabban dicsérhettük a napot!

Az írásra Kata biztatott két hete a csipogóban, a videók a Márk kérésére, mely így hangzott tavaly októberben: “startvidejókat akaroook”

Takács Zsolt




Milyen volt India? Egy szóval: más

Fogadjátok szeretettel klubtársaink, Bede Fazekas Márk és Knoll Gergő képes-írásos beszámolóját indiai kalandjaikról.

Történt még Ősszel, hogy Geri feltette a kérdést: nem megyünk-e Indiába repülni. Mivel ott október-november tájékán repülőszezon van és viszonylag olcsó a repjegy. Először csak mosolyogtam, hogy biztos hülyéskedik, mert minek is akarnánk oda menni. Aztán később rájöttem, hogy nem viccelt. Így végül (kissé leegyszerűsítve) vettünk repjegyet, elkezdtük túrni a netet és valahogy kijutottunk Indiába. És még haza is, méghozzá egészségesen!

És hogy milyen volt India? Egy szóval: más. A közlekedési szokások, a járműpark, az ételek, az épületek, az utcakép, az emberek, és még persze sorolhatnám. Könyvet lehetne írni róla, meg kell nézni egyszer személyesen. Európai szemmel/szájjal/füllel/orral annyi szokatlant lehetett tapasztalni a földön, hogy mondhatni, leginkább a levegőben repdesve találkoztunk a legnormálisabb körülményekkel. Odafenn már nem éreztük az elégetett szemét szagát, nem hallottuk a folyamatos dudálást, az utca ricsaját. Csak magunk voltunk a sokzsinóros rongyainkkal és a természet, minden úgy működött, ahogy ezelőtt is tapasztalhattuk.

Hogy a repülés részéről is ejtsünk pár szót; kicsit jobb időre számítottunk. Legtöbb nap az inverzió miatt nem lehetett igazán magasra jutni, se messzire látni, viszont nem is volt hideg fenn. Célpontunk, Bir-Billing, a helyi siklóernyős paradicsom a Himalája lábánál van. Starthelyről lenézve előttünk csak dimbek-dombok és síkság, míg mögöttünk olyan hófödte vonulatok is vannak, ahova ha az ember berepül és ott száll le, akkor nem pár óra stoppolást jelent a hazaút. Hanem inkább pár napi túrát. Mi a hegyek mélyére nem indultunk el, csak a civilizáció közelében távolodtunk el a starthelytől. Sima nyugdíjas távrepülések voltak, persze igyekezve kihozni a legtöbbet a napból és magunkból. A hegyi expedíciót pedig meghagyjuk a tapasztaltabbaknak, vagy majd talán egyszer, ha már felkészültebbek leszünk…

Azt hiszem elmondhatom, hogy mindketten profitáltunk a kinn tapasztaltakból. Valószínűleg kevesebb ősz hajszálunk jelenik meg, ha például kihagy az áramszolgáltatás, nincs vezetékes meleg víz, vagy internet. Ha valami működik, annak próbálunk örülni. Mert Indiában valahogy így oldódnak meg a dolgok, sokat lehet tőlük tanulni.




I. Repülés Éjszakája gálaest díjkiosztó ünnepség és repülőbál

Február 23-án került megrendezésre az I. Repülés Éjszakája gálaest díjkiosztó ünnepség és repülőbál, ahol az elmúlt év legjobb sportrepülőit díjazták. Kiosztásra kerültek a 2018 évben megrepült siklóernyős rekordokért járó kitüntetések is, az alábbi képen balról jobbra:

Fichtinger Gyula: Céltáv max. 3 fordulóponttal ált. magyar, nemzeti rekord

Juhász Katalin: FAI háromszög női magyar, nemzeti rekord, Sebességrekord 50 km-es FAI háromszögben ált. magyar, nemzeti rekord

Rácz Balázs: Szabad táv ált. magyar rekord, Szabad táv max. 3 fordulóponttal ált. magyar, nemzeti rekord, Szabad FAI háromszög ált. magyar, nemzeti rekord

Szabó József: Szécsi Gáborról elnevezett fAIR PLAY díj

és akik a rendezvényen nem tudtak részt venni,

Detki Árpád: sebességrekord 25 km-es FAI háromszögben

Varga Norbert: magasságnyerés rekord

Beliczay Koppány: Tandem szabad hurok magyar, nemzeti rekord

Még egyszer gratulálunk minden rekordernek és hasonlóan eredményes 2019-es szezont kíván a fAirPlay csapata!




Összefoglaló a mentőernyő tréningről

Szombaton sikeresen lezajlott a fAirPlay éves mentőernyő dobó tréningje. Öröm volt látni, hogy mennyien tartjátok fontosnak a mentőrendszer megismerését, a mentőernyő behajtásának technikáját.

A nap legizgalmasabb részének, a szimulációs gyakorlatok bizonyultak, ahol mindenki a saját beülőjében ülve, valós repülési pozícióban szimulálhatta a mentőernyő kidobását. A résztvevők megtapasztalhatták, hogy milyen koncentrációra és fizikai erőre van szükség egy-egy dobásnál.

Kiderült pár beülő mentőernyő-gyorsító kombinációról, hogy lassítják a nyitást, majd erre a problémára megoldást is sikerült találni, még szerencse, hogy nem éles helyzetben derült ez ki.

Ha nem is mindenki de közel 50 klubtagunk vett részt a programon, akiket megkérdezve nagyon gyakorlatiasnak találták a tréninget, hiszen ha a szükség úgy hozza, ezek után akár starthelyen is tudják ellenőrizni a mentőernyő konténer tüskéinek helyzetét vagy orvosolni a mentőernyő fogantyú véletlen felszakadását.

Ismét egy remek hangulatú és hasznos csapatépítő délutánt töltöttünk együtt, jövőre mindenképpen megismételjük. Addig pedig azt kívánjuk ne is lássátok a mentőernyőtöket.

A fényképekért köszönet Cintinek!

fAirPlay csapata




Évindító Monaco-i túránkról

Az előző évek hagyományait követve, idén is Monte Carlo-i utazásunkkal indítottuk az évet, nem is akárhogy. Nemcsak az olykor 20 fok fölötti meleg volt szokatlan de az ilyentájt még nem jellemző hétvégi nagy tömeg is. Volt szerencsénk találkozni a siklóernyőzés történelmének két meghatározó alakjával is, Mad Mike Küng -el és Hannes Papesh -el, akik egy közös fotóra és autogramra is kaphatóak voltak.

Csapatunk gyorsan felvette a helyi ritmust és túránk mind a 7 napját izgalmas repülésekkel koronázta meg. Volt akinek itt gratulálhattunk az ‘A’ vizsgájához de születtek időtartam rekordok és kisebb-nagyobb távrepülések is, az estéket pedig spontán szervezett vacsoracsatával zártuk, így a túra végeztével nem csak a sok élmény súlyával gyarapodott a társaság.

Remek évindító, belemelegítő hét volt, túraszervezőként büszkeséggel töltött el ahogy a szemünk előtt fejlődött, sokszor a fáradtságon átlendülve lépett ki a komfort zónából mindenki. Nagyon várjuk az élménybeszámolókat és várunk benneteket legközelebb is fAirPlay túráinkon.

Zárásként pedig egy rövid snitt, ahogy vezető pilótánk, Falucskai Lóránt köszöntötte 2019-et egy Infinity Tumbling manőverrel.




Az első 100km-től 215km-ig

Ez nem egy szokásos, hogy tekertem siklottam beszámoló lesz. A repülés részleteit bárki kielemezheti, végignézheti a kötelékrepülést. Szeretném megosztani az érzéseimet, hogy hogyan jutottam el idáig és hogy éltem meg a 6:38 perc levegőben töltött időt.

Alapvetően lassan érő típus vagyok. Ez igaz a személyiségfejlődésemre és a repülésemre is, nem nagyon akaródzik felnőni. Emellé párosul egy nagy adag önbizalom hiány, ami persze sokszor negatívan hat viszont úgy érzem sok esetben segített, hogy bizonyítsak, leginkább önmagamnak. Ebből fakad a teljesítmény orientáltságom, ezért szeretem a versenyzést, szeretem ha van feladatom.  Ha elérem a kitűzött célt, elégedett vagyok egy rövid ideig de hiába támogatnak, hogy többre is képes lennék na azt már nem hiszem el. 🙂 Vagyis eddig nem hittem de most valami megváltozott.

2011 ben repültem az első 100km-ert 4:17 perc alatt. Sosem fáradtam el a levegőben úgy mint akkor. Emlékszem nagyon görcsösen akartam már azt a 3 jegyű repülést és nagyon nem akarta adni. Biztattak sokan, hogy már rég kijár nekem, meg hogy nem a számok számítanak, valahogy nagyon nehezen jött össze, mivel nem is hittem, hogy sikerülhet. Az ezt követő százasig szintén rengeteget mentem, másfél évre rá sikerült csak újra. Annyira csak a számok voltak fontosak, hogy a legfontosabb, a repülés igazi élvezete háttérbe szorult és mindeközben észre sem vettem, hogy a sok egyéb táv alatt, mennyit és hogyan fejlődök.  Eközben kezdtem belekóstolni a versenyzésbe, ahol nem számítottak a km-ek, egy 40km-es feladat is hatalmas élmény volt, főleg ha célban végeztem.  Rákaptam a feladatok ízére, a másokkal való versenyzésre, motivált lettem. Viszont ebben a más jellegű közegben, már fontossá vált az is, hogy mivel repülök.  Itt ültem fel az első D-s ernyőmre kísérleti jelleggel. Nem a teljesítménye számított, inkább csak kíváncsi voltam elbírok e vele.  Miután 60-70 órát repültem probléma nélkül, váltottam egy újabb D-re ami már teljesítményben is jobbnak bizonyult és ezzel az ernyővel döntöttem meg 2014-ben a női céltáv rekordot, 122km-ert illetve az egyéni szabadtáv rekordomat 159km-ert, 5 óra alatt.

2014, Hajdúnánás 122m-es céltáv

Pont ugyanazt éreztem mint korábban, ennyire még nem fáradtam el fejben sosem. Emlékszem az utolsó termiket már nagyon dekoncentráltan tekertem, a késő délutáni gyogyiban az ernyő minden rezdülésénél kongatták a vészharangot, el is rontottam a végét és úgy döntöttem leszállok inkább. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, viszont óriási motivációs löketet kaptam. Talán el is bíztam magam, hogy innen a 200km már semmiség lesz. De hát milyen is szeretett sportunk, óriási tanító.

Ettől a ponttól, minden hátszeles távra szinte kivétel nélkül írtam ki feladatot, céltávot, minden repüléssel rekordot akartam dönteni. Sok 100km sikerült eközben, sok 4-5 órás repülés de a közelébe sem kerültem a rekordnak.  A versenyeken is bár jöttek a kisebb eredmények, elégedetlen voltam a teljesítményemmel, ernyőt is váltottam, ekkor már az első 2 zsinóros ernyőmre. A legkeményebb edzőm Lóri, folyamatosan dolgozott az önbizalmam építésén amiért nagyon hálás vagyok, viszont ahogy mondani szokás, fejben nekem eldőlt, hogy ez nem úgy megy ahogy kellene, mindenben a hibát kerestem és mivel elég következetesen tettem ezt, meg is találtam. 2016-ot önértékelési mélyrepülésként éltem meg. Sem a versenyek, sem az itthoni repülések nem mentek jól, nem bírtam kimászni a gödörből amit magamnak ástam, ismét ernyőt váltottam de a blokk a fejemben erősebb volt minthogy ennyi átlendítsen.  Tavaly ősszel határoztam el, hogy életemben először megjutalmazom magam (sportban), megérdemlem, hogy egyszer kipróbáljam milyen a világ legjobb ernyőjével repülni. Ki tudja meddig lesz lehetőségem versenyekre járni, ezt az életmódot folytatni, egyszer ezt megengedem magamnak, még a színét is egyedire kértem, mert ez valamiért nekem fontos. 🙂 Az ernyő csodás, a színe mindig mosolyt csal az arcomra ha felnézek rá és egyszerűen csak végzi a dolgát. Annyira működik, hogy azt érzem, igazán szárnyalok, nem rándulok görcsbe repülés előtt a felhőkön, a szélen, hogy valami nem jó. Inkább csak boldogan kiterítem a gyönyörűségemet és lesz ami lesz.

Valahogy így indult a legutóbbi szársomlyói repülés is. Rutinból kiírtam egy céltávot, szerettünk volna családi repülést Lórival, megbeszéltük, hogy az én jelzésemre fogunk indulni, kicsivel dél után ezt meg is tettük.  Az első 70km könnyűnek bizonyult, bár itthoni környezetben ritka, versenyzői szellemiségű boly verődött össze. Élveztem, hogy tartom a lépést a versenyernyőkkel, a felhők működtek, gyorsak voltunk. Teljes mértékben csapattagnak éreztem magam, nem frusztrált semmi. Még az sem, amikor először alacsonyabbra kerültem. Teljes magabiztossággal haladtam, annak ellenére, hogy egyedül maradtam egy rövid időre.

Majd újra összeverődtünk és a céltávot játszi könnyedséggel teljesítettem. Felejthetetlen pillanat marad, jobb és bal oldalon két versenyernyővel, mint valami díszkísérettel csippant be a gps-emen, hogy feladat vége. Tényleg csak a vörös szőnyeg hiányzott. Az a felirat a gps-en kissé meg is zavart, feladat vége, dehogy. 170kmnél, amikor tudatosodott, hogy megvan a szabadtáv rekord is elértük a számomra kritikus 5 órás repülést. Kommunikálni nem tudtam a többiekkel mert előző nap elhagytam a rádiómat, alulöltöztem, szintén előző nap tettem ki a téli ruhámat, a szőlőcukrom elfogyott, a víz egyre víz ízűbb lett és a szükség is egyre szükségesebbé vált, pedig fel voltam készülve erre is, szóval fejben kezdtem nagyon szétesni, le akartam szállni, nagyon. (hey ezt egyszer már eljátszottad, ébresztő) Már a nap sem sütött, vastag cirrus felhőzet árnyékolt, nem értettem mi adja még a termikeket de valami adta. Az „edzőm” szavait mantráztam folyamatosan, nem kényeskedünk, az senkit nem érdekel. A teljesítményrepülés nem arról szól, hogy végig jól érezzük magunkat. Így arra próbáltam koncentrálni, hogy tartsam a lépést, Lóri mellé szerettem volna leszállni, csak kőröztünk a végtelenségig. A csókakő fölötti átrepülés közben, a cirrus alól kibújt a lemenő nap meleg fénye, ami adott egy utolsó energia löketet az agyamnak és ezen kívül egy utolsó gyenge termiket is. Végtelen végsiklásból szálltunk le a Dunától pár km-re. 215km után. Így lett ez a repülés a leghosszabb magyar női repülés, az első 200+.

Repülés részletei: https://www.xcontest.org/hungary/repulesek/reszletei:icukat/18.5.2017/10:21

Azóta eltelt pár nap, volt időm végiggondolni, hogy mi vezetett idáig. Igen ez a 11 év repülés, a több ezer megtett km, a több száz óra, az akarás, a sikerek és a kudarcok, a hitem és a hitetlenségem ugyanúgy, minden összessége. Könnyű volt? Nem, nem volt könnyű . Korábbi énem számos helyen feladta volna, a könnyebb utat választotta volna.  Összeértek a dolgok, felnőttem a feladathoz, ezt most elhiszem.

Sok telefonhívást, üzenetet, őszinte gratulációt kaptam, ennyit tán még sosem, zavarban is vagyok. Minden szó simogatja a lelkem, hálásan köszönöm nektek, szuperhősnek érzem magam.

És hogy, hogy lesz tovább? Őszintén? Nem tudom de abban biztos vagyok, hogy a legjobb tudásom szerint fogom csinálni és nem azért mert nagyon akarom.

Kata

 




“Minden fejben dől el”

Önfejű gyermek voltam, akiből önfejű kamasz lett, de legalább meglepő módon önfejű felnőtté váltam.
Amikor még úgy gondoltam, hogy a “minden fejben dől el” meg a “ha igazán akarod, mindent el tudsz érni” elvek a leghülyébb, legértelmetlenebb állítások a világon, akkor ezzel az önfejűséggel mindig dacosan felhúztam nem kicsi orromat, és azt válaszoltam rendre a bölcseknek: nagyokosok, ha ez így lenne, az ember tudna repülni, de repülni tudvalevőleg nem lehetséges.
Ez az önmaga paródiájába forduló fals magabiztosság sokszor eszembe jut, amióta repülni tanulok. Na de ne szaladjunk ennyire előre..
A helyzet az, hogy van egy pont az életben, amikor beleszeretsz a szabadságba. És onnantól keresed, kutatod, szimatot fogott vadászkutyaként loholsz a szabadság nyomában. És már csak idő kérdése, hogy szembejöjjön veled a repülés, mondjuk a siklóernyőzés. És akkor elkezdesz figyelni. Előbb-utóbb pedig vágyódni.
Velem is így kezdődött. Vagy két teljes napig ültem a fűben és néztem az ernyősöket, közben kétoldalt csorgott a nyálam széles patakokban. Figyeltem a csendes suhanást, a neon zsinórokat, a vidám színű ernyők kavalkádját, a pilóták arcán elterülő vigyorokat, aztán becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy én is a levegőben vagyok.

Még fél év telt el az első tanfolyamos napig, amikor is a csolnoki leszállóban először csatoltam magamra a beülőt, először kezdtem loholni bénacsirke pózban ernyővel a hátamon és először éreztem a vibráló izgalmat a gyomromban: sikerült az ernyőt a fejem fölé emelni! Aztán persze – csak hogy nehogy túl nagy legyen az arcom – másodikra nem sikerült és még számosszor elrontottam, de mindig tanultam belőle valamit, ahogy a hibáiból is folyton tanul az ember.

A következő alkalommal eljött a pillanat, amikor egy 5 másodperces siklásban volt részem, úgy másfél méteres őrjítő magasságban, amitől egyfelől a frász kivert, másfelől háromnapig konstans vigyor volt az arcomon, letörölhetetlen.
És hát mindig szerencsés lány voltam, úgyhogy nyilván a harmadik tanfolyamos napomon eljött az első magasstart ideje. Na, az leírhatatlan. Életem igen előkelő top 10-es listájában benne van az élmény, pedig hát ritkán unatkozom, na.

Az uszkve 80 méter magasban lévő starthely hirtelen végtelenül udvariassá tesz, mindenkit magad elé engedsz, míg megkeresed az önbizalmadat, amit valahol félúton elhagytál felfelé mászás közben. De aztán nincs mese, gyors peluscsere a bokorban, és startolni kell. Lóri látja, hogy síkideg vagyok, duruzsol, nyugtat, kevés sikerrel, úgyhogy inkább bíztatólag lelök a hegyről. És amikor a lábam elhagyja a földet, és beülök a kényelmes fotelembe, elém terül a táj: kit érdekel, hogy szürke, hogy ködös, hogy szmötyis, a legszebb. És immár az enyém is. Kinyílik egy új világ, egy addig ismeretlen érzés, rálelek egy fogalomra, valamire, ami addig hiányzott a szótáramból.
Repülök.

Nagyjából három percet töltök a levegőben, amit három másodpercnek érzek. Kata kedves hangja a rádióban elnyomja az ereimben száguldozó vér hangját a fülemben, sikerül a leszállás, és én azonmód elkezdek gumilabdaként pattogni örömömben, és nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel próbálom körülírni, mennyire volt jó. Félek, nem sikerül, az élmény leírhatatlan, szóval erről csak annyit: akkor azt kívántam, bárcsak aznap éjjel azt álmodnám, hogy repülök.

Azóta a tizedik magasstartnál tartok, valamint néhány gyakorlós napon is túlvagyunk, és minden egyes alkalom új kihívások elé állít, mindig valami addig ismeretlen és még izgalmasabb következik.
Az élmények egyre gyűlnek, a szervezetem fürdik a boldogsághormonban, a vigyor nem múlik az arcomról, a levegőben minden probléma hirtelen jelentéktelenné zsugorodik. Épphogy belekóstoltam, de most már minden hétvégén újra érezni akarom a szabadság ízét.
És most már tudom, hogy “minden fejben dől el” és “ha igazán akarod, mindent el tudsz érni”.
Akár még repülni is meg tudsz tanulni.

Egyed Melinda
simplyamore.hu




Napi Igen

Bár fáziskéséssel, de az igenlés teljes értékű a 7végét illetően. Ráadásul marha nagy igen, mert olyat tettem, mint eddig még soha!

Ugyebár, erőst javallott folyamatos tanulással kondicionálni az emberi szervezetet. Választásom ezúttal sem a trigonometriára esett, se a klasszika filológiára, hanem. Azon nyomban beiratkoztam 1 tanfolyamra, ahol azt ígérik, hogy repülni fogok. Gép nélkül. Ez kell nekem! Bár a siklók rémbüdösek, ha megijednek, ernyővel teljesen megváltozik a viselkedésük. És nem szaglanak.
Tehát, elküldtem a jelentkezésemet.

Ennek következtében szombaton 2kor találkoztam az oktatóékkal a 3ashatárhegyen. Az első szűrő az volt, hogy a furgonból kihajigált pakkokat cuccoljuk fel a dombtetőre. Mire felértem a markáns napsütésben és a saját levemben, elhatároztam: serpa nem leszek.
Papírozás, bemutatkozás, a 2 oktatóval együtt voltunk 9en. Némi elméleti alapozás után továbbállás a gyakorló terepre.
Gondoltam, megnézzük, hogy kell ernyőt hajtogatni. Aztán meglepődtem, mikor csak kihajtottuk, s máris indulásra kész állapotban hagytuk. Megismerkedtünk a felépítésével. Beömlő nyílások, ABCD sor zsinórokból, stablap, fékek, beülő.

AZTÁN!

Elsőként felveszed a sisakot. Magadra csatolod a beülőt: combkörön, mellkörön, meg persze a vállkörön a pakk. Arccal a lejtő felé, mögötted a gondosan kiterített ernyő. Kezedben az A sor és a fékek. Gyomrodban tremor. Utolsó gondolatod, hogy EZT minek kellett?!
Elhangzik a “Mehetsz!” és előredőlve, egész testsúlyod bevetve húzod az ernyőt. Intenzív futólépésben.
Szerencsédre a szél megszánja keserves erőlködésedet, s gyorsan besegít. Néhány lépés után első hallásra szerelembe esel: fejed fölé robban az ernyő, elveszted lábad alól a talajt és már siklasz is! Repülsz! A menetszél ismeretlen távlatokat nyit, szempontjaid új értelmet nyernek, az endorfinod nyomokban vért tartalmazhat.
Erőst sajnálkozol, hogy csak most határoztad el magad a siklóernyőzésre. Valamint, hogy máris közelg a talaj. Amikor is kifutod a fékezésből maradó lendületet, szembefordulsz az ernyővel, majd rózsába szeded. Vállra veted, s felmászol a starthelyre. A tüdődet próbálod nem a cucc mellé helyezni, mikor végre felérsz.

Ami az én talajfogásomat illeti, a legkevésbé várkisasszonyosan elegáns. Inkább hasonlít békára, ólajtóra, Nagy Alföldre. Olyan elterülős. Mázlim, hogy nem a csipkebokrokra. Egyúttal kipipálhatnám a C-vitaminos mezoterápiás kezelést is arcilag. Statisztikát javítandó, 6ból 1x lábra érkeztem. Előttem legalább van fejlődési perspektíva.

Másnap, harmadnap lehet számolgatni a heveder okozta foltokat (NEM szürke 50 árnyalatos tematika!) – már ha eljutsz az ablakig, s fel bírod húzni a redőnyt. Kenegeted a hangyacsípéseket, konstatálod ismeretlen eredetű allergiádat.

S alig várod, hogy újra magával rántson a magasba robbanó ernyő.

Addiktív.

Czékman Kata




Magyar Nemzeti Bajnokság – 2014, Krushevo

Múlt héten véget ért kis hazánk legrangosabb siklóernyős távrepülő sporteseménye, a Magyar Nemzeti Bajnokság, amit idén Macedoniában, Krushevo városában rendeztek meg.

A Magyar bajokságot összevonták az Ukrán Nemzetivel is, illetve ezen kívül számos nemzet képviseltette magát, így egy igazán figyelemre méltó 150 fős mezőny jött össze.

A több mint 50 magyar résztvevő, 3 értékelhető napról büszkén, sok-sok kupát, dicsőséget bezsebelve tért haza. Az összetett versenyt Takáts Pál nyerte, sport kategóriában Bajor Boldizsár elhozta a 2. helyért járó kupát, valamint 2 magyar csapat foglalta el a dobogó első és harmadik fokát is. Számunkra külön öröm, hogy klubunk képviselői is kiemelkedően teljesítettek.

Falucskai Lóránt – összetettben 7. helyen, a magyarok közt pedig 4. helyen, a Hungarian B csapat tagjaként 3. helyen végzett!

Juhász Katalin  – Női második helyen végzett!

Heizer Ágnes – Női negyedik helyen végzett!

Nekik külön gratulálunk!

Az összetett eredménylistát ezen a linken érheted el.

A magyar összetett eredménylista itt található.

A magyar sport kategória helyezéseit is megnézheted.

A nők helyezéseit pedig itt olvashatod.

Az eseményről rengeteg fénykép (és film is) készült Mladin Bence jóvoltából, aminek Facebook-os elérhetőségét itt találod.

Külön köszönetet mondanánk a magyar szervezők lelkes, önzetlen munkájáért.

Jövőre képviseljük még többen a fAirPlay klubbot! 🙂